Jelek
Mostanában eléggé lefogytam. Talán azért, mert rendszeresen kihagyok étkezéseket, hogy tanuljak vagy a suliban végezzek pluszmunkát?
Még ha el is tervezek valamit, nem tudom véghezvinni és ez idegesít. Magamat okolom, de egyszerűen nem tudok fejlődni. Csak elpocsékolom az energiáimat.
Szeretnék felszedni pár kilót. Holnaptól jobban igyekszem majd, hogy a terveim ne csődöljenek be.
Szemerkélt az eső.
„Utálok esernyővel suliba menni, miközben a nehéz iskolatáskám mellett még egy másikat is cipelnem kell!” - ahogy ezen gondolkodtam, a térdeim mintha összecsuklottak volna, én pedig elestem a keskeny, kavicsos úton, kb 100 méterre otthonról. Az államat nagyon bevertem, mikor hozzáértem az ujjaim véresek lettek. Felszedtem a táskáimat és az esernyőt az útról és inkább hazaflé vettem az irányt.
"Itthon felejtettél valamit? Siess különben elkésel!” - hallottam anyut odabentről, kifelé jövet a bejárati ajtóhoz. - „Jajj, mi történt?”
Csak sírtam, nem tudtam semmit mondani. Anyu gyorsan felitatta a vért egy törölközővel. Kis kavicsdarabkák maradtak azonban a sebben.
"Azt hiszem ezzel muszáj lesz orvoshoz mennünk." mondta. Segített gyorsan átvenni a vizes ruháimat, majd adott egy sebtapaszt az államra, és gyorsan kocsiba szálltunk.
Két öltéssel varrták össze, érzéstelenítés nélkül. Az én ügyetlenségem miatt történt az egész, szóval próbáltam egy hang nélkül elviselni a fájdalmat, összeszorítottam a fogaimat. De ami fontosabb, bocsáss meg anyu, ki kellett venned egy szabadnapot miattam!
Ahogy a fájós államat nézegettem a tükörben, azon gondolkodtam, vajon ennyire rossz lenne a kondim, hogy nem is tettem magam elé a kezem esés közben? Mindenesetre még szerencse, hogy csak az állam belső része sérült meg. Mivel még ilyen fiatal vagyok, ha valami feltűnőbb helyen maradna egy sebhelyem akkor aztán elfelejthetném a házasságot.
Tesi jegyeim az elmúlt években:
- kisgimi 1. (magyar iskolarendszerben 7. osztály) : 3
- kisgimi 2. (magyar iskolarendszerben 8. osztály) : 2
- kisgimi 3. (magyar iskolarendszerben 9. osztály) : 1
(megj.: az osztályzás Japánban ugyanúgy zajlik mint nálunk, az 5 a legjobb, az 1 a legrosszabb jegy)
Szörnyű!! Lehet, hogy nem adok bele mindent? Reméltem, hogy a nyári edzések során egy kicsit megerősödök, de nem. Biztos nem edzettem eleget, szóval végülis nem meglepő. (Naná, hogy nem az! <-- ez a második személyiségem volt.)
Ma reggel napfény és egy kis szellő szűrődött át a konyhánk sárga csipkefüggönyén, én viszont írtam.
"Miért csak én vagyok ilyen ügyetlen a sportban?" - Az igazat megvallva, ma volt a gerendagyakorlatos felmérés.
"A tanulásban viszont nagyon jó vagy." -mondta anyu, hogy felvidítson. -"Arra kellene koncentrálnod, amivel a jövőben foglalkozni szeretnél. Angolból például kiemelkedően jó vagy, miért nem fejleszted tökéletessé a tudásod? Az angol világnyelv, szóval egész biztosan hasznos lesz a jövőben. És akkor már senkit sem fog érdekelni, hogy hányas voltál tesiből.."
Hirtelen elapadtak a könnyeim. Rájöttem, hogy van még remény.
Mostanában egyre sírósabb és sírósabb leszek. A testem nem úgy mozog, ahogy azt én szeretném. Aggódhatok amiatt, hogy a házimat csak akkor tudom rendesen megcsinálni, ha napi 5 órát töltök vele? Valami kezd nagyon elromlani a testemben.. Félek!! És ez az érzés szorítja a mellkasomat.
Mozogni akarok.
Futni akarok teljes erőmből.
Tanulni akarok.
Szépen akarok írni.
Paul Mauriat 'Toccata'-ja nagyon jó. Mostanában nagyon megszerettem. Ha evés közben hallgatom, még az étel is finomabb tőle, akár egy álom.
És most egy kicsi Akóról, az egyik húgomról. Eddíg csak az önző oldalát ismertem, de most rájöttem, hogy igazából milyen kedves. Hogy miért? Csak nagyon lassan tudok reggel az isklola felé sétálni, így az öccseink előre szaladnak de Ako mindig velem marad. És mikor átmegyünk a gyalogoshídon, elveszi az iskolatáskámat és azt mondja: "Aya, jobb lenne ha fognád a korlátot míg átmegyünk."
Mostanra teljesen elszállt a nyári hangulatom. Amint mentem fel a lépcsőn este a mosogatás után, anyu utánam szólt.
"Aya, le tudnál ülni ide egy kicsit?" -nagyon komoly volt a hangja, azt hittem le akar szidni valamiért.
"Aya." -mondta.- "Ahogy jársz, a felsőtested nagyon előredől, és jobbra-balra imbolyogsz, te is észrevetted, ugye? Ahogy elnézlek, eléggé aggódom. Nem megyünk el a kórházba egy kivizsgálásra?”
"..Melyik kórházba?" -kérdeztem rövid hallgatás után.
"Majd keresek egy megbízható kórházat, hagyd csak rám, rendben?"
A könnyeim megállíthatatlanul hullottak. Szerettem volna mondani, hogy 'köszönöm anya és bocsáss, meg hogy annyi aggodalmat okozok', de nem jött ki hang a torkomon.
Mióta anyu felvetette a kórházi kivizsgálás ötletét, erősen gondolkodom, hogy valami tényleg nincs rendben velem. Azért, mert nem vagyok valami sportos? Azért, mert este későig fent szoktam maradni? Azért, mert nem eszek rendesen? Nem tudtam abbahagyni a sírást, ahogy ezeket kérdezgettem magamtól. Rengeteget sírtam, már a szemem is belefájdult.
